Radírforgácsok

37. Birkózok még ezzel a számmal, de lekerült rólam az átok, az tuti.

Arra ébredtem éjjel, hogy a férjem álmában viaskodik valakivel. Először csak halandzsázott kicsit, majd tisztán érthetően azt kiáltotta: “A kurva anyádat!”. Aztán csend és nyugalom lett. Feküdtem teljesen ledermedve az ágyban, de nem mertem felébreszteni. Reggel kicsit aggodalmas fejjel vártam az étkezőben, beszámoltam neki az éjjel történtekről, és azt láttam, hogy röhögni kezd. “Akkora hülyeséget álmodtam, hogy erre nem lehet nem emlékezni. Mentünk valahová, és jött a Gyurcsány, és el akart venni tőlem, ezen akadtam ki.” Mit is mondhatnék én erre? Hát elképzelhet az ember lánya ennél szebb szülinapi ajándékot?

El. Egy fél órával később megkaptam az igazi ajándékom is, három radírt. Tudom, az engem ismerők, most horkantgatva nevetnek. A szitu az, hogy még kiskoromban, volt egy Macim. Addig simogattam szegényt, amíg teljesen elkopott, lejött a szőre, új fület kellett neki varrni, mert mindent lesimogattam róla. Aztán amikor a Macival már nem tudtam együtt lógni, jött a radír. A dolog kialakulására már nem emlékszem, de az tuti, hogy a gimiben már nagyon rajta voltam a “radírozáson”, ami nálam azt jelenti, hogy simogatom, vagy ahogy ma reggel volt kis kolléganőm nevezte, “fogdosom”. Megnyugtat rohadtul. Ehhez persze jó radír kell, fontos a megfelelő méret, mennyire van már kikopva, hogyan lehet a tenyerem alatt pörgetni minél gyorsabban.

A gimiben egy ízben beléptem az osztályterembe, és azt láttam, hogy mindenki, de legalábbis marha sokan “radíroznak”. Nyilván kiszúrták, mit művelek, és hát szembesítettek vele. Nem tudtak leszedni az ügyről, én azóta is vadul radírozok, munkahelyen, értekezleteken, mindenhol. A legjobb, amikor közben leejtem, és teszem azt egy értekezlet közepén négykézláb keresgélem, hogy hol a faszba’ van a radírom. Tekintve, hogy ennél érdekesebb dolgokat is csinálok értekezleteken, például bőgve szaladgálok fel s alá, ezzel semmi gond nincsen.

Bevallom, amikor Prágában éltem, megtaláltam a Koh-i-nor gyárat, és mindig el szoktam büszkén mesélni, hogy én biza jártam ott. A valóságban persze csak megálltam egy ház előtt, amire ki volt írva, hogy Koh-i-nor.

A férjem azt mondja, elég hamar bevallottam neki a dolgot, még a kapcsolatunk elején. Szóval itthon is radírozok, nincs ebből semmi gond. Pár évente azonban sajnos mindig elvesztem a tökéletes radírt, pontosabban valakik mindig elvesztik nekem – a legutolsó esetnél, ami decemberben történt, a macskákra tippelek. Végigkínlódtam az ünnepeket, pedig az Auchanban a férjem szerzett nekem Koh-i noort, de az túl kicsi volt.

De ez a három radír, amit ma kaptam, bakker mindent visz. Annyira, hogy még csak 3 perce ülök itt és már itt tartok. (uhhh bazzeg, remélem a főnökeim nem olvassák, és bukok le, hogy milyen gyorsan írok. Már ha van radír!)

A férjem gondolom leszedte a rontást rólam, megszüntette az átkot, ami nem számolom ki hány éve tartott. Valljuk be őszintén, az elmúlt években rühelltem ezt a napot. Tavaly több órás sírógörcsöt kaptam, voltak évek, amikor megtiltottam a családomnak, hogy felhívjanak január 3-án, és még sorolhatnám a sok faszságot. Mindez a kibaszott bőrönd miatt.

Réges régen volt egy vőlegényem, aki végülis nem is volt igazi vőlegényem szerintem, de ez mindegy is. Ez még a kispesti lakásom első évében történt. Szóval a sráccal együtt dolgoztunk, aztán jártunk, aztán a vőlegényem lett, aztán ő elment egy másik munkahelyre dolgozni. Akkor kezdődtek a gondok. Rögtön két két múlva volt az új munkahelyén egy egész hétvégés céges kirándulás, ahová mindenki vihette a párját, így mentem én is. Már a gyülekezőnél kiszúrtam a csajt. Beléptem a terembe, megláttam a nőt, és tudtam, bamm, ez a nő már vagy kavar a vőlegényemmel, vagy MÉG NEM. Szeptembert írtunk, én akkor már nagyban kerestem a megfelelő lakást, amibe végül november elején költöztünk be. Ott, Kispesten egy hatalmas gardróbom volt, bázi nagy ólomüveg ajtókkal. Ha beültél a szekrénybe, te voltaképpen nem látszottál, de ami kinn történt, azt láttad belülről. Ezt azért tudom, mert x éve, január 3-án a születésnapomon kipróbáltam. Már a kirándulás óta pattanásig feszült volt a helyzet, bár ő tagadott mindent. Aztán a szülinapomon, napközben jól összevesztünk telefonon, azt hiszem az üvegsakkon. Így én hazamentem egyedül, eldugtam a kabátom, meg csizmám, táskám a szekrénybe, és beültem én is. Vagy 2 órát ültem ott a sötétben, máig nem tudom mi volt voltaképpen a célom ezzel, de a lényeg, hogy egyszer csak hazajött. És hát azt hitte, hogy én nem vagyok otthon. Hozott magával egy nagy bőröndöt is, azt letette pont a szekrény elé. Akkor arra gondoltam, hogy de cuki, ez biztos ilyen hatalmas bőröndben egy kisebb bőrönd, abban egy még kisebb, és így tovább, és majd legbelül az ajándékom. És akkor kinyitotta a bőröndöt. Az teljesen üres volt. Elhúzta a tolóajtó másik felét, és pakolni kezdett a bőröndbe. Szegény Anyámék aznap este órákig tartották a telefont, miközben azt hajtogattam, hogy “De hát ma van a születésnapom, ma van a születésnapom.”

Legyen valami happy end, nem? Azóta már házasok, és van egy gyönyörű gyerekük. Mivel én meg másfél éve találtam meg a zigazit, nem lehetett ő az igazi. Egyrészt. Másrészt, ha nem lép le, akkor a férjem se lenne most. Aki a rontást is leszedte, úgy tűnik.